Avar György - Zenei múlt. Jövő?

Talán másodista koromban lehetett, hogy – bitliszék és sztonszék nyomán - szerettem volna gitáron játszani. Ki nem? Persze, hogy könnyebb legyen - csak négy húrral - a basszusgitár tűnt a legegyszerűbbnek (mint a fociban a kapus aki csak álldogál – szerintem :-). 
         Szerencsére hangszer vásárlásáig nem fajult a dolog, így csak a vágy maradt… a zenére.
         Ötödikes koromban aztán megtörtént a baj. A 2691 számú úttörőcsapat csapatdobosa gimibe ment és ez csak a szeptemberi évnyitón tudatosodott a pajtásokban. Gyorsan keresni kellett egy megfelelően agilis zeneértőt, akit be lehetett ugratni egy ilyen, zenés vállalkozásba. Véletlenül (tényleg) én lettem a szerencsés és ezzel elindult a zenei karrierem. 
        Sok úttörő közt lettem így - kisdobos. Felejthetetlen négy év következett. A pergő és én... 

Jóval később érett meg bennem a felismerés: a csapatban eltöltött idő jeladás volt, tehát nem mehetek addig el… míg nem ülök egyszer igazi szerelés mögé. 

    Elmentem tehát tanulni, tanulni, tanulni – a lenini úton… 
    Ez kb. 18 éve volt. Azóta csak rosszabb lett! Most már elég jól tudom, hogy mit nem tudok. Szerencsére vannak olyan ritmusok, melyeket már le tudok játszani és a timing is jó (?), bár rudiments-ekben nem vagyok erős (csak áramban, mérnökként:-)


   

    Valószínűleg soha nem lesz belőlem profi zenész, de nem is bánom. Ebből megélni, ma, itt? 
    Marad a felelőtlen, önszerveződő tiszta amatőrizmus. Játék és tanulás, vagy fordítva? 
    Mindenesetre, ha a zene adhat még valamit akkor nosza, tegyük, ugyanakkor a zene társas műfaj. Egy tanáromtól tanultam egyszer, hogy a zenei csapatjáték legfontosabb része a zenei alázat. Aki erre képtelen, annak kiemelkedő tehetsége kell, hogy legyen a szólókarrierhez. Nekem marad a csapatmunka, szívvel, lélekkel, dobverővel. 

 Avar György 

„...a dobos, aki a zenész legjobb barátja..."