Avar György - Zenei múlt. Jövő? Talán másodista koromban lehetett, hogy – bitliszék és sztonszék nyomán - szerettem volna gitáron játszani. Ki nem? Persze, hogy könnyebb legyen - csak négy húrral - a basszusgitár tűnt a legegyszerűbbnek (mint a fociban a kapus aki csak álldogál – szerintem :-). Szerencsére hangszer vásárlásáig nem fajult a dolog, így csak a vágy maradt… a zenére. Ötödikes koromban aztán megtörtént a baj. A 2691 számú úttörőcsapat csapatdobosa gimibe ment és ez csak a szeptemberi évnyitón tudatosodott a pajtásokban. Gyorsan keresni kellett egy megfelelően agilis zeneértőt, akit be lehetett ugratni egy ilyen, zenés vállalkozásba. Véletlenül (tényleg) én lettem a szerencsés és ezzel elindult a zenei karrierem. Sok úttörő közt lettem így - kisdobos. Felejthetetlen négy év következett. A pergő és én... Jóval később érett meg bennem a felismerés: a csapatban eltöltött idő jeladás volt, tehát nem mehetek addig el… míg nem ülök egyszer igazi szerelés mögé. Ez kb. 18 éve volt. Azóta csak rosszabb lett! Most már elég jól tudom, hogy mit nem tudok. Szerencsére vannak olyan ritmusok, melyeket már le tudok játszani és a timing is jó (?), bár rudiments-ekben nem vagyok erős (csak áramban, mérnökként:-) Valószínűleg soha nem lesz belőlem profi zenész, de nem is bánom. Ebből megélni, ma, itt? Marad a felelőtlen, önszerveződő tiszta amatőrizmus. Játék és tanulás, vagy fordítva? Mindenesetre, ha a zene adhat még valamit akkor nosza, tegyük, ugyanakkor a zene társas műfaj. Egy tanáromtól tanultam egyszer, hogy a zenei csapatjáték legfontosabb része a zenei alázat. Aki erre képtelen, annak kiemelkedő tehetsége kell, hogy legyen a szólókarrierhez. Nekem marad a csapatmunka, szívvel, lélekkel, dobverővel. Avar György „...a dobos, aki a zenész legjobb barátja..." |