Márton Gábor - Az örök kezdő

    Mint minden másban, a zenében is csak öntudatlanul sodródtam sokáig. Énnekkaros voltam alsóban, és volt egy hangszeres szerepem is: egy ünnepségen eljátszottam xilofonon a Hull a hó, hull a hó c. dalt. Nagyon irigyeltem azokat, akik az udvaron játszottak miközben mi próbáltunk, ezért felsőben már nem lettem énekkaros. Akkor ez még nem szabadon választott volt, ezért trükkhöz kellett folyamodnom: amikor az énektanár a közelembe ért, mindig hamisra váltottam. Azóta ezt megbántam, mert az énekkar valószínűleg átsegített volna a mutálás sokkján, így viszont tizenöt évig meg sem mertem újra próbálni. Került helyette más. A gimi rajztermében az egyik szünetben a pianínón egy felsőbb éves srác az Entertainer-t játszotta Scott Joplin-tól. Le voltam nyűgözve. Annak a pianínónak pont olyan hangja volt, mint a némafilmeken. A srác jobb keze játszotta a dallamot, a bal pedig ingázott: egy hang, sok hang, egy hang sok hang. Azután pedig olyan variációkkal szórakozott, hogy a fehér billenyűket nyomkodta, minden másodikat kihagyva, aztán ugyanezt egy hanggal lejjebb, feljebb, stb. Ez egyszerűbbnek tűnt, mint a ragtime, talán nekem is menne. Hazaérve rögtön ki is próbáltam az otthoni pianínónkon (pár évvel azelőtt vették a szüleim, de nem írattak be zongoraórára, nem tudom mi okból, az is lehet hogy nagyon ellenkeztem). Akkor még nem tudtam, hogy ezek egyszerű akkordbontások voltak. Számomra művészet. Megszereztem az Entertainer kottáját, és vért izzadva megtanultam. Amúgy drótbuzi voltam, és a legtöbb szabadidőmben tranzisztoros kütyüket forraszgattam, meg kis erősítőt is. Közben apám rock and roll albumát hallgattam végtelenítve: Elvis, Little Richard, stb. Aztán egy srác a zongorán mutatott egy boogie-woogie-t. Le voltam nyűgözve: ballal a monoton ingabasszus, jobbal a rock and roll-ra emlékeztető dallam. Onnan kezdve a kedvencek Jerry Lee Lewis, Fats Domino: rock and roll és zongora. És Albert Ammons és Meade Lux Lewis és Pete Johnson és Pinetop Smith és Neville Dickie: boogie-woogie és zongora. És próbáltam őket füllel levenni, de a fél hanggal lehangolt pianínónkon ez igen nehézkesen ment (régi fatőkés volt, azt mondták nem lehet már rendesen felhangolni).

    Katonaság, egyetem, a zongora elfelejtve... Közben új kedvenc, Van Morrison, azóta is első helyen. Ének, gitár, szájharmonika, szaxofon. Mindegyikkel megpróbálkoztam azóta. Munkahelyi zenekar a Nokiánál, aztán itt is szünet. Szaxiznom kéne tanulni, mondogattam. Egyszer csak kis feleségemtől szülinapomra egy 5 alkalomra szóló szaxofonóra bérletet kaptam Jelasity Péterhez, valamint egy tanulóhangszer várt félretéve egy üzletben (megvenni nekem kellett:)) Az 5 alkalomból majd' 5 év lett... köszönöm ezúton is, Jela, nagyon-nagyon sokat tanultam (és mennyivel többet tanulhattam volna, ha gyakrabban járok), és remélem megint úgy adódik majd hogy menni tudok! De közben Janó barátom bevitt a Theoldshow-ba, és a zenekari tagok voltak olyan toleránsak, hogy elviselték a próbálkozásokat (mindemellett a próbateremben kijelölt helyem /helyünk Kristóffal/ sem nem az énekesek sem nem a keverőpult sem nem a többi hangszeres mellett, hanem a körön kívül, szemben a zenekarral:) de ez így fair)...